Liba a Kenguruban..

         A Kenguru egy kisvendéglő Hódmezővásárhelyen. Igényes kis hely, szeretek ott hétköznap ebédelni. Ma, Márton napján úgy alakult, hogy ételhordóban viszem haza az ígéretes menüt, s már 11 után pár perccel odaértem. Ott soha nem látott emberek soha nem tapasztalt tömege fogadott. Kisnyugdíjasok, kismamák, és úgy általában: kisemberek várták türelemmel a kiböjtölt, minden év Márton napján bekövetkező luxusuk: a libasültet párolt káposztával - ráadásul MENÜBEN!!!  

A pincérek fel s alá rohangáltak a sokszor zacskóval stabilizált műanyag kotlákkal, néha utat kérvén a két sorban, a konyha és a fogyasztótér között álló tömegben, hadd szolgáljanak már fel az asztaloknál imitt-amott ülő törzsvendégeknek is.

Én is gyorsan az álló tömeg része lettem, s beolvadván az ételhordójukra várakozók sorfalába -vizslattam a többieket. A szót egy rekedt hangú asszony vitte. Festetlen, egyenes szálú ősz haja, sztk-keretes szemüvege volt, valami márkás, de túlméretes fekete széldzseki volt rajta. Valószínűleg egy duriból szedhette, mivel nem állt a ruhadarab minősége és stílusa összhangban a kibolyhosodott mackónadrágjával és a nyári szandálból kikandikáló okker színű zoknival.

-Ez mocsok Alekosz! Bepofátlankodott az Összeesküvőkbe is az anyjával! Pedig annyi a pénze már, hogy maga sem tudja mennyi! - hörögte indulatból. - Hatszázezret kap egy fellépésért, pedig meg sem érdemli! - folytatta, most már megállás nélkül.

Hoppá. Hová el kell jönnöm, hogy megtudjam ezeket az életbevágóan releváns információkat. A sorban álló kor- és sor(s)társak hangosan helyeseltek, és élénk diskurzus bontakozott ki a várható fejleményekről. Valahogy az volt a benyomásom, hogy egyfajta alibi az érdeklődésük. Így kívánják leplezni a mindennapok nyomorát a megértően egykedvű arcot vágó pincérek, és saját maguk előtt is. Úgy tettek, mint ha ez valami építő jellegű eszmecsere lenne. Mint ha minden rendben lenne, és nem lenne szánalmas ez az egész. A döbbenet az volt számomra, hogy a legtöbben tudták: mikről és kikről van szó. Az időjárás helyett erről társalogtak, és a gyomruk előtt a már kimosott, de valamire azért még éhes agyukat is a néhai libák módjára tömik meg ezzel a modern, silány médiafossal. 

Aztán a költő jutott az eszembe. Fel is idéztem magamban általános iskolai tanulmányaimat, a magyartanárnőm, aki a korabeli mozgalom által diktált kötelező áhítattal világította meg az alábbi sorok által a nyomor lélekerodáló hatalmát:

"De szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni kelni, S öt forintér kuglert venni. Míg a cukrot szopogatnám, Uj ruhámat mutogatnám, Dicsekednék fűnek fának, Mi jó dolga van Attilának."

Furcsa, hogy az öltözék és a libasült kontextusa már nála is fölmerült. Ez valami korokon átívelő szociológiai törvényszerűség lehet.

És még valami nem változik: most is kell a táplálék a testnek is, a szellemnek is. Ma ismét teljes lesz az újprolik boldogsága....